A szerzői jog egyik legfontosabb sajátossága, hogy nem a mű megjelenésétől számítjuk, hanem a szerző életéhez kötjük. Magyarországon – és az Európai Unióban is – a védelem a szerző halálától számított hetven évig tart. Ez nem túl bonyolult szabály, viszont a hétköznapi helyzetek sokkal összetettebbek, mint maga az időtartam. Az emberek legtöbbször nem azért bizonytalanok, mert nem ismerik a számot, hanem mert nem tudják, kire kell az időt számítani. A szerzőre, aki írta? A fordítóra? A fotósra? A zeneszerzőre? Az előadóra? A forgatókönyvíróra? Vagy arra, aki újrakiadta?
A könnyű rész csak annyi, hogy a hetven év lejárta után a mű közkincs lesz, és szabadon felhasználható. A nehéz rész ott kezdődik, hogy sok műnek több szerzője van. Egy filmnél például a zeneszerző halála nem oldja fel a forgatókönyv jogait. Egy dalnál a szövegíró és a zeneszerző halála külön számít. Egy könyvnél pedig a fordító is önálló szerzőnek minősül, így az ő halálától is újra indul a hetven év – még akkor is, ha az eredeti mű már bőven közkincs.
A klasszikusok világa egyszerűbb, mint hinnénk
Ha valaki szeretne idézni egy százéves kötetből vagy felhasználna egy régi regényt, a helyzet legtöbbször tiszta. Ha a szerző több mint hetven éve meghalt, a mű már közkincs. Egy Ady-vers, egy Dickens-regény vagy egy századfordulós festmény ilyen értelemben szabadon kezelhető. Lehet belőlük idézni, lehet belőlük adaptálni, lehet őket teljes terjedelmükben közölni.
A csavar ott jelenik meg, amikor a régi mű új kiadásban szerepel. Sok klasszikust ma is újraszerkesztenek, új jegyzetapparátust kapnak, esetenként modern illusztrációkkal jelennek meg. Ezek az új kiadások már új műnek számítanak, saját alkotói joggal. A szöveg magja ugyan közkincs, de a szerkesztői munka, az új lábjegyzetek, a válogatás vagy a kialakított szerkezet már védelem alatt állhat. Ilyenkor az ember könnyen abba a helyzetbe kerül, hogy a szöveg már szabad, de maga a konkrét kiadvány még nem.
A régi művek használata ezért akkor problémamentes, ha valaki az eredeti kiadást veszi alapul, nem a modern újrakiadást. Így marad tiszta a helyzet.
A fordítás külön világ, saját idővel
A fordítás jogilag új mű. A fordító nem másolja a szöveget, hanem újraformálja. A fordítás tehát saját jogon védett. Ez azt jelenti, hogy hiába közkincs az eredeti szerző műve, ha a fordító még nem halt meg hetven éve, a fordítás továbbra is jogdíjas.
Ez a helyzet gyakran félrevezető. Sokszor úgy tűnik, hogy egy 19. századi regény teljesen szabadon használható. De ha a fordítás 1990-ben készült, akkor a fordító halálától indul a védelem, nem az eredeti szerzőétől. A mű szabad, a fordítás nem. A legtöbb félreértés ebből születik.
Egy klasszikus magyar példa: ha Jókai összes műve közkincs, minden fordítás, szerkesztett kiadás vagy új válogatás már egy másik szerző jogaihoz tartozik. Így aki egy modern verziót használna, valójában egy jogvédett műből vesz át.
A fotók és filmek időtartama máshogy viselkedik
A fotóknál nincs különbség: a fotós halálától számítjuk a hetven évet. A gond ott kezdődik, hogy sok archív fotó esetében a szerző ismeretlen, vagy nem egyértelmű, ki készítette. Ilyenkor a felhasználás olyan vállalás, amely mögött nincs világos jogi támasz. Egy kép nem attól válik szabad felhasználásúvá, hogy „régi”, hanem attól, hogy a szerzője halálától számított idő letelt.
A filmeknél a helyzet összetettebb, mert a filmnek több szerzője van. Forgatókönyvíró, zeneszerző, operatőr, rendező. A védelem addig tart, amíg a film bármelyik szerzőjének halála óta nem telt el hetven év. Ezért fordul elő, hogy régi magyar filmeket sem lehet szabadon felhasználni, mert az alkotók közül valaki még nem esett ki az időkorlátból. A film zenéje, a forgatókönyv, a rendezői koncepció mind külön szerzői jogi elem, és mindegyiknek saját élettartama van.
A gyakorlat itt az, hogy egy film ritkán válik teljes egészében közkincsé. A különböző szerzők élettartama miatt a hét évtized soha nem egy időben jár le.
A zenei műveknél a szerző halála és az előadás között különbség van
A daloknál két időszál fut. A zeneszerző és a szövegíró halála indítja a hetven évet. De maga a hangfelvétel külön jog, amelynek más az időtartama. A régi slágerek zenéje és szövege sokszor már közkincs, a felvétel azonban nem. Egy 1960-as években kiadott lemezfelvétel például nem azért használható fel egy videóban, mert a szerző meghalt, hanem azért, mert a hangfelvételre vonatkozó védelem időtartama is lejárt.
Ezért lehet az, hogy egy régi dallam szabadon feldolgozható, de az eredeti lejátszása még mindig jogdíjköteles. A szerzői jog így bontja szét a művet. A komponált tartalom egy idő után szabad lesz, a hangzó változat viszont egy másik idősávba kerül.
A közkincs nem azt jelenti, hogy minden verzió szabad
Amikor egy mű közkincs lesz, a tartalom válik szabaddá. Nem a kiadás. Egy Shakespeare-dráma vagy egy Arany-ballada teljes egészében használható. De egy modern illusztrált kiadás, egy új átdolgozás, egy új szerkesztés már új műnek számít, így saját védelme van. A közkincs jogi kategória, nem kulturális. A mű magja válik szabadon hozzáférhetővé. A köré tett új munka nem.
Ez a mindennapi gyakorlatban azt jelenti, hogy aki közkincset szeretne használni, érdemes az eredeti, korabeli kiadásokat keresnie. Ott tiszta a helyzet. A modern újracsomagolások már új alkotói jogot hoznak létre.
A szerzői jog időtartama hosszú, de érthető
A hetven év első hallásra soknak tűnik, de a szerzői jog logikája szerint ez adja a tartalom megélhetési keretét. Amíg a szerző él, és még jó ideig utána, a mű feletti rendelkezés jogot és biztonságot ad. Amikor letelik, a mű visszakerül a közös kulturális térbe. Ettől válik elérhetővé mindenkinek, és ettől lesz szabadon kezelhető.
A szerzői jog időtartama így nem elvont szabály. Inkább egy mozgó kapu. A kapu zárva van, amíg a szerző és az ő jogutódai használják a művet. Aztán egyszer csak kinyílik, és a mű átkerül a közösségi térbe. Innentől a kultúra szerves része lesz, szabadon, kötöttségek nélkül.
A kérdés végül nem az, hogy meddig él a védelem. Hanem az, hogyan lehet felismerni, mikortól válik egy mű valóban szabadon felhasználhatóvá. A válasz legtöbbször egyszerűbb, mint gondolnánk: akkor, amikor a szerző halálától számított idő lezárult — és minden olyan elem, amely új alkotói munkát hordozott, már nem áll védelem alatt. A mű ekkor lép át a közkincs világába.