A legtöbb ember nem azért fárad el a munkában, mert túl sok feladatot kap. Inkább azért, mert minden feladatot hibátlannak szeretne látni. A tökéletesre törekvés nem a magas minőség igényéből fakad, hanem a bizonytalanságból: attól való félelemből, hogy mi történik, ha valami nem sikerül elég jól. A tökéletesség illúziója azt ígéri, hogy a hibátlan munka majd biztonságot teremt. A valóság ennek pont az ellenkezője. Minél magasabbra teszi valaki a mércét, annál kisebb mozgástere marad, és annál kevésbé tud örülni annak, amit tényleg elért. A tökéletesség gyakran nem minőség, hanem kimerülés.
A megfelelés – de kinek is?
A tökéletesség mögött alig látható, de nagyon erős dinamika működik. Az ember nem a munkát akarja hibátlanra csiszolni. Hanem az önképét próbálja védeni. A megfelelési kényszer nem ritkán olyan embereknek szól, akik nem is várnak tőled többet. Néha egy korábbi főnöknek, néha egy elképzelt szakmai közegnek, néha a saját, irreálisan szigorú belső hangodnak. A tökéletesség ezért fárasztó: nem a munkát kell teljesíteni, hanem egy olyan elvárást, amelynek nincs valóságos arca, súlya vagy határa.
A „jó” az igazi működő minőség
A munkában a „jó” azt jelenti, hogy valami betölti a funkcióját. Az érthetőséget, a világosságot, a használhatóságot. A tökéletes pedig azt jelenti, hogy valami minden elméleti kritériumnak megfelel. A kettő között nem minőségi különbség van, hanem célbeli. A „jó” válaszol a kérdésre: mire kell ez a feladat valójában? A tökéletes erre gyakran már nem figyel. Inkább saját magát próbálja igazolni. Amikor valaki el tudja fogadni, hogy egy feladatnak elegendő jól működnie, és nem kell példaszerűnek lennie, akkor felszabadul a terhelés alól, és több energiája marad a lényeges pontokra. A „jó” sokszor hatékonyabb és tartósabb, mint a tökéletesre csiszolt, de túl későn leadott munka.
A tökéletesség egyik legárulkodóbb sajátossága, hogy nincs benne befejezés. Mindig lenne még egy javítás, egy újabb verzió, egy finomhangolás. A feladat ilyenkor nem halad, hanem körbe-körbe jár. A lezárhatóság a munka egyik legfontosabb képessége.
A megfelelési kényszer által felnagyított mérce gyakran irracionális. Olyan célokhoz viszonyít, amelyek nem tükrözik a helyzet valós súlyát. Egy belső prezentációnál nem ugyanaz a mérce érvényes, mint egy nemzetközi konferencián. Egy hétköznapi e-mailnél nem olyan fontos a stiláris tökéletesség, mint egy szerződés megfogalmazásánál. A reális mérce felismerése nem arról szól, hogy valaki kevesebbel beéri. Inkább arról, hogy a befektetett energiát igazítja a feladat értékéhez. Ez nem engedmény. Ez arányérzék.
A kényszer oldása apró sikerélményekkel indul
A tökéletesség iránti vágy gyakran szorosan összefügg a sikerélmény-hiánnyal. Ha valaki állandóan úgy érzi, hogy semmi nem elég jó, akkor a munkája eredményét sem tudja megélni. A megfelelési kényszer egyik legerősebb oldása az, amikor az ember elkezdi tudatosítani a részhaladásokat. Egy jól megoldott részfeladat, egy világos mondat, egy átláthatóbb prezentáció vagy egy rendezettebb dokumentum mind olyan apró pont, amely visszaadja a saját teljesítménybe vetett bizalmat. A tökéletesség a nagy eredményt keresi. A „jó” felismeri a kicsi, de fontos előrelépéseket is.
A kidolgozottság és a perfekcionizmus között nagy különbség van. A kidolgozottság gondosságról szól. A perfekcionizmus félelemről. A „jó elég” annak a felismerése, hogy a munka értéke nem a hibátlanságban, hanem a hasznosságban van. Egy projekt azért működik, mert elkészült. Egy döntés azért indul útnak, mert meghozták. Egy e-mail azért hatékony, mert megérkezett. A megfelelési kényszer leépítése nem a minőség csökkentése, hanem a működőképesség visszaállítása.